Sziasztok!
Rettentően sajnálom, hogy egész márciusban nem jelentkeztem, de úgy érzem, csak tgenapelőtt volt, hogy kijelentettük az osztálytársaimmal, hoppá, huszonnyolc napunk maradt huszonnyolc tételt megtanulni. Igen, eléggé elszúrtam, és nagyon a végére hagytam a dolgokat... szóval akármennyire is a töritanáromat akarom okolni, nem tudom, mert igaz, hogy szadista, de elég hamar kiadta a követelményeket, konkrétan hét hónappal ezelőtt. De nagyon sokat jelentene, ha holnap fél egy és egy között küldenétek az energiát és gondolnátok rám, és arra, hogy a magát tanáromnak nevező ősember ne öljön meg, és ne a Hunyadiak korát húzzam, mert őszintén kár lenne egyest kapni, amikor ennyit tanultam... :D
Ezenkívül amúgy köszönöm, hogy itt vagytok, hatalmas élmény feljönni bloggerre, és látni, hogy egyre gyarapodtok. Üdv itt, Szabrina, Mukka, Tiziano, Hanna, Jappancs, Kayla, Helena és Kitti. Fú, de sokan lettetek. És amúgy gratu, rekordot döntöttetek, az előző, tanulásos cikkemre több, mint háromszázszor kattintottatok.
Na, mindegy, ennyi voltam mára, olvassátok életem legrövidebb, legsemmilyenebb cikkét, amit csak azért teszek most közzé, mert nem akarom szemét módon úgy zárni a márciust, hogy semmit sem írtam ide.
(Ja, amúgy nyálveszély! Elfolyt a képernyő, miközben írtam, nagyon csöpögős lett. :D Ez van, ha egész nap a törikönyveimmel vagyok, és tele van a fejem évszámokkal, és görcsbe rándul a gyomrom, ha meghallom azt a szót, hogy holnap, és még face-en is mindenhol pánikoló emberekbe ütközöm...)
– Te tényleg blogger vagy? Nem gondoltam volna, a bloggerek mind furák, te ahhoz képest elég normális vagy. És szerintem ez egy nagy hülyeség, ki az a debil, aki ilyenbe öli az idejét? Annyira abszurd...
Nagyjából ilyen reakciót kaptam, amikor pár napja kiderült az egyik ismerősöm előtt, hogy blogolok. A vérlázító mondandóját kerekre nyílt szemekkel, leesett állal és bamba fejjel kísérte, majd még tíz percen keresztül ócsárolta az univerzális világomat. Enyhén felidegesített (najó, nagyon legszívesebben hozzávágtam volna egy péklapátot, aztán elmenekültem volna, mert sokkal erősebb volt nálam, és nem valami stílusos kiegészítő a lila monokli), pláne az ellentmondást nem tűrő hangjával, amiből csöpögött a felsőbbségérzet és az, hogy nagyon elhiszi, hogy igaza van.
– Bloggernek lenni jó. – Ennyit feleltem csupán, de ebbe a három szóba annyi ellenszenvet és megvetést zsúfoltam, hogy majdnem felrobbantak a feszültségtől. Aztán röhögve felmutattam a középső ujjamat, és lehet, hogy csak beleképzeltem, de szerintem a srác kicsit megszeppent, ami nagyon helyes.